BÚÉK!:)
Előkészületek? persze... nem felejtettem el, épp írom (már néhány hete), de valahogy se füle - se farka eddig, és tartok tőle, hogy így, az indulás közeledtével csak még jobban elveszek a magyar nyelv fordulataiban és a nem várt események rengetegében. Néha azon gondolkozom, hogy talán azt a címet kéne adom annak a bejegyzésnek, hogy "Hogyan NE készüljön senki Új-Zélandra!" Tudom, már megint túlgondolom.
Na de:
Tőlem szokatlan módon, most egy nagyon rövid kis etűdöt szúrnék ide. Túl vagyunk a hivatalos búcsúzkodási ceremóniákon, szerintem egész jól sikerült mindkettő. Ugye, volt egy baráti (nálam ugyan az est második fele nem lett rögzítve, de a Feleség elmesélte, hogy jó volt...), két napra rá pedig szűkebb családi körben tettük le az esküt, hogy legalább másfél évig nem látják orcánkat. Így legyen!
Fontos megjegyezni, hogy mindkét alkalommal többen is jelezték, hogy a szokásos kommunikációs formákon túl, valami blogot vagy ilyesmit szívesen olvasnának új-zélandi élményeinkről, így ígéretet tettünk, hogy a közeljövőben előállunk valami bloggal vagy ilyesmivel - úgyhogy nincs mese, hivatalossá kell tennünk és tényleg írni kell, hisz az ígéret szép szó, a nép akarata szent, meg hasonlók. Nem mellesleg rátévedtünk a statisztikai oldalra, ahol kiderült, nem csak mi ketten (na jó, tudom, hogy volt már két hozzászólás, de akkor is) vagyunk a saját olvasóink, hanem... Őket - így névtelenül is - üdvözöljük:)
Az előkészületekről csak annyit, hogy a tőlünk megszokott "nyugalommal" gördülünk át minden váratlanul felmerülő nehézségen. Ez nagyjából abban merül ki, hogy én állandóan azt szajkózom, hogy: "Na ugye, én megmondtam! Egy rakás dologgal el vagyunk maradva!", de a reakció mindössze ennyi: "Dehogy vagyunk, ne mondj ilyet." Aztán persze, végül minden a helyére kerül.
Az igazat megvallva engem leginkább az idegesít, hogy Ő egyáltalán nem ideges. Vagyis csak nem volt. Eddig. Ma bevallotta, hogy összeszorult a gyomra egy pillanatra. Mármint EGY pillanatra. Négy nappal azelőtt, hogy talán végleg átigazolunk a föld - eddigi kis mikrokörnyezetünktől - legtávolabb eső pontjára. Durva, nem? Én meg egy ideje már minden szervemet ökölbe szorítva vegetálok, aggódok és méltatlankodok. Újabb bizonyíték azon statisztikai adat alátámasztására, hogy a feleségek túlélik férjeiket. Fordítsuk az előbbi állapotot populista propagandává: erre mondják azt ( a Nők), hogy milyen jól kiegészítjük egymást...
Egyébként maga a tény, hogy hamarosan megyünk, engem sem fogott meg eddig túlságosan. Itt teljes a tanácstalanság (és persze a tapasztalat hiánya), hogy mikortól illik igazából izgulni vagy beleborzongani vagy az ezekhez hasonlóan érezni.
Az is érdekes, hogy számtalan dolgot el kell még intéznünk, és én meg itt ülök a laptopunk előtt, és billentyűzök. Nincs két órája, hogy jól ráripakodtam Oldalbordámra, hogy egy számunkra hasztalan (értsd: van annál egy csomó sokkal fontosabb) dologgal akar most pepecselni, amikor annyi meg annyi... Úgyhogy szerintem most jobb, ha megyek:)
Gondolom, legközelebb már néhány csillió kilométerrel arrébbról jelentkezünk újra.
Szevasztok!
